Magyar mitológia és rovások

Magyar mitológia és rovások

"Aki a lényében rejlő Őstudást önmaga számára meghódította, mindent elért."
Weöres Sándor

„Megjelent "A ROVÁSJELEK TITKAI" című könyv, amely összehasonlítja a rúnajeleket a rovásjelekkel.

Ennek az összehasonlításnak része az ősvallásösszehasonlítása, illetve felvázolása is.

"A legszentebb hagyományunk az ősi-régi magyar rovásírásunk, többezer éves...... Adjuk tovább a felnövő magyar fiatalságnak, akik a jelkép-rendszerünkből megérzik az ősi erőt." írta Nyers Csaba hagyományőrző a ROVÁS-JAVAS könyv ajánlásakor.

Az említett könyv azért született, hogy érdekes formában - jóskártyaként népszerűsítse a rovásjeleket.” – Temesvári Gabilla Katul

A könyvből részlet, a magyar mitológiával kapcsolatos témában:

Magyar mitológia és rovások

Az inkvizíció alapos munkát végzett az ősvallás kiirtását illetően.

Friedrich Klára szerint:

„ A rovásírás eltűnésének, eltüntetésének okaként leggyakrabban István király törvényére történik hivatkozás, amelynek jelzete Vatican 1000-ben Cal oct. Die festo Lac. Ap.: „…a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar, keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak.

Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanításától papi állásának vesztése és 20 arany pensasnak büntetése, fizetése mellett eltiltassék.

Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betűkveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinval felcseréltessenek.

Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak 1-10 denárig kapjanak jutalmat.

A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék.”

Sokan tagadják, hogy létezett ilyen törvény, bizonyítani nem lehet, mert ezt is eltüntették.

Én magam hiszek abban, hogy létezett, bizonyíték erre Koppány fejedelem brutális, szadista felnégyeltetése.

Magát a törvényt nem István védelmében tüntették el, hiszen történelmünk átíróit István becsülete legkevésbé sem érdekli.

Sokkal inkább azért, mert a törvény megléte azt bizonyítaná, hogy nem a nyugati, térítő papoktól tanultunk meg írni-olvasni, hanem ősidők óta nyelvünkkel együtt fejlődő, népünk egészére kiterjedő írásbeliségünk volt.

Ismeretes Szent László király ide vonatkozó törvénycikkelye is:

„Kik pogány szokás szerint kutak, fák, források, vagy oltárok mellett áldoznak, vagy áldozatot mutatnának be – ezen vétségért egy ökörrel bűnhődjenek.” (S.Ladislaus Decretorum Lib.I.22.)

Egyértelmű, összefüggő világkép nem maradt fenn, de meséink, szólásaink, népszokások megőrizték a morzsákat, valamint a népművészet szimbólumaiba kódolva átaludta az évszázadokat, amiből újra fel lehet építeni az ősvallás rendszerét.

Jó forrásanyag lehet más népek korabeli történészeinek, íróinak fennmaradt munkája.

Itt néhány kísérlet eredményét próbálom felvázolni.

A magyar ősvallás a mágus hit volt.

Erre írásos bizonyítékot találunk Theophülaktosz (bizánci görög történetíró a VI. században) írásában.

Theophülaktosz Historié című művéből:

„A turkok (Theophülaktosz és a többi bizánci író is így hívja a magyarokat, valójában a hunokat és az alájuk tartozó népeket, akiknek a ’vallása’ magyar volt, azaz mágus hiten álltak) igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, s a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette.

Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége.” (forrás: Mireisz László: A magyar vallás)

Tehát egyistenhiten álltak őseink.

Egy az Isten

a karosi tarsolylemez ős TEN jele

Az Istent az Egek Urának nevezték, és csak az ég meghatározó jelképeit, a Napot, a Holdat, a csillagokat, a fényt, a világosságot és a „nap madarait”, a sólymot, és a sast tartották méltónak az Isten szimbolikai értékeinek a kifejezésére.

Mágikus világkép

A mágikus világkép legfontosabb területe az elemi vagy természetmágia, melyben a tűz, víz, légés a föld nem mint elvont fogalmak voltak jelen, hanem mint a világ és az emberi test alkotóelemei, mint

„amiből mi és minden más alkotva van”.

A házakban azért égett a TŰZ

, mert felfelé lobogásával annak a belső erőnek volt a szimbóluma, amely az emberben, de leginkább a harcosokban ég, s amely a hősök csarnokába segítette őket.

A tüzet a magyaroknál minden évben újra szentelték, a szentelt tüzet az oltárra tették, s ezzel az embert mozgató belső erőt, a hont védő harcosok virtusát és a gabonát érlelő külső hőt egyaránt megáldották.

A tűzszentelés szokása túlélte az évezredeket, mai napig is az ortodox keresztények húsvéti szertartásai közé tartozik a tűzszentelés.

Régen télűző-tisztító tűzünnep volt február 2.-a, a mai Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, ahol szintén tüzet-gyertyát szentelnek.

A kelta Imbolc tűzünnep maradványa lehet, ilyenkor az állatokat is úgynevezett tűzkapun – két égő fa (máglya) között – hajtották át, hogy egészségesek maradjanak.

Ennek maradványa a balázsolás, február 3.-án, amikor a tűzkaput jelképező két égő gyertya között áldják meg a gyermekeket, a bajelhárító egészségvarázslás maradványaként. (Balázs és Belenus Nap (tűz)isten kapcsolata).

Balázsolás

A tűzzel az Ember örök mivolta fejeződik ki: isteni tűzerő, tűz-én.

Angolul is fennmaradt, az ember szavuk zsarátot, parazsat jelent.

A VÍZ szimbóluma volt az élet lényegének, az örökös megtisztulásnak, táplálásnak és fennmaradásnak.

A forrásoknál végzett szertartásokkal és a források megszentelésévelérték el, hogy az eső áldást hozó legyen és ne pusztító.

A forrás, kút, víz tisztelete is máig megmaradt, például a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltéhez kötődő húsvéti kútdíszítés szokása tojásokkal, tavaszi virágokkal, amely két hétig megőrződik.

Kocsis Fülöp püspök megszentelte a Tiszát

Sajnos mai képet csak külföldi példából (Gasseldorf) tudok mutatni, mert valahogy mi nem tartjuk annyira fontosnak ennek a hagyománynak és vizeinknek az ápolását, csak a húsvéti vízzel leöntés, a locsolás maradt fenn mindenki által ismert szokásként.

A forrásból húsvétkor merített víz szempanaszok, kiütések és egyéb bajok orvoslására volt használatos.

Élt az a hit, hogy aki húsvét reggelen a patak vizében megmosdik, örökké fiatal marad.

Az állatokat is beterelték a vízbe.

A gyógyforrások védnöke Apolló, a gyógyító Napisten.

A LEVEGŐ a mozgásnak, felemelkedésnek és áthagyományozásnak, a királyi szkítáknak volt a szimbóluma és vagy a levegőégbe felnyúló fa vagy a kerecsen madár formájában tisztelték a szelet.

kerecsen madár

A FÖLD pedig a beteljesülésnek, újjászületésnek és a megtartásnak volt a jelképe és kő, hegy vagy szikla formájában tisztelték.

Temetés után a sírra köveket és sziklákat tettek, jelezve, hogy a test visszaadatott a Földanyának.

Az áldozatokat kőoltáron mutatták be.

A föld, az anyaföld, a haza, a szülőföld, az életadás, a táplálás szimbóluma.

A természetmágia a természet mágikus uralmát jelenti, a természeti elemek ismeretét és felhasználását, azok egyensúlyának fenntartását és gondozását, melyet a mai ember nagyképűen semmibe vesz, tudatlanul kizsákmányolja Föld-anyát, nem törődve a következményekkel.

A mágikus gyakorlat fontos területe volt a gyógyítás és a régi magyar népigyógyászat bőségesen tartalmazott mágikus elemeket.

Világfa

A magyar mitológia világfelépítésében központi helyen van a világfa, az égigérő fa, vagy tetejetlen fa.

„Van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdővel vetekszik.

Ha elkezdenek kavarogni, imbolyogni, onnan támad a szél.

Olyan csudálatosan nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ágai között, hanem a nap is.

De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc álló esztendeig nem vesz a szájába a tejnél egyebet.

Az meg tudnivaló, hogy a táltos az ilyen.

Mert ez a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá.”

(Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága)

A világfa összeköti az Eget és Földet,

Tetején az Ég Ura, jobboldalon a Nap, baloldalon a Hold, ágain az ősök és a megszületésre váró lelkek ülnek.

A világfa középső része a látható világ, az emberek, állatok, növények, ásványok világa.

A magasra nőtt, tekintélyes fákat szentnek tekintették, tisztelték, köré telepedtek.

Innen eredhet a fa-lu kifejezés.

A hajlékot tartó középső erős oszlopot istenfának nevezték.

Szereket gyakran szent fák alatt, vagy körülötte tartottak.

Minden növényi ábrázolás közül az életfa a legösszetettebb és legegyetemesebb jelentésű.

Utal életre és halálra, az örök fejlődésre és növekedésre, a folytonos megújulásra.

A mélylélektan a gyökér, törzs, korona hármasát a ösztön-én, én, felettes-én kifejeződéseként értelmezi.

A világfa a magyar népmesék világképében az ÚT, amelyen a mesehős az égbe vagy az alvilágba jut.

Fülöp Lili - Égigérő fa, ahol a sárkányok élnek

Az alábbi részlet Cey-Bert Róbert Gyula „A magyar ősvallás” című könyvéből való:

“Az ősi kultúrákban a magasra növő fa jelképezte a föld ég felé törő életerőit, a földi élet Isten közelségébe törekvő vágyait és hajtásait.

Mélyre nyúló gyökereivel viszont a földalatti világgal való kapcsolatokat idézte fel.

A fa törzsével, ágaival, gyökereivel az égi, a földi, a föld-alatti világgal való kapcsolatkialakítás lehetőségének jelképes értékévé vált.

A fa világszinteket összekötő jelképes jelentésében a lovas kultúrák népei a világmindenség isteni rendezési elvét látták, amelyet világfának neveztek.”

Isten kardja az égig érő fa jelképe is lehetett,

az Eget a Földdel összekötő szent tárgya, amely az Istennel, a mennyei világgal való kapcsolatot teszi lehetővé.

E kard nem hatalmi vagy hódító eszköz volt, hanem az égi igazság, az isteni kormányzás és a sötétség elleni harc ragyogó, varázserejű megtestesítője.

A magyar ősvallás világfája

A világfa a közép-ázsiai lovas népek ősvallásának legalapvetőbb rendszerezési formája, ugyanúgy kifejezi az ősi hun, avar és magyar hit rendjét, mint jelképrendszerének szerkezeti felépítését.

Igazi csoda, hogy a kereszténység felvétele után a magyar ősvallás legfontosabb vallási jelképe több mint 1000 éven át megmaradt a magyar nép emlékezetében.

Néprajzkutatók szerint a táltos hit világfáját a következőképpen írták le a 20. század elején a régi mondákat ismerő öregek:

Hasonlóan csodálatos fák népmeséinkben és mondáinkban is megtalálhatók.

Több változatban az “égigérő, tetejetlen fa” egy nagy hegyen van, a király udvarán áll (jelezve a szakrális jellegét).

A világfa felső ágán található a nap, a hold, a nap anyja és a hold anyja.

A világfa képzete minden nagy kultúrában megtalálható, és az indoeurópai népek körében általánosan ismeretes.

A magyar és az indoeurópai népek mondái között azonban találunk egy lényeges különbséget, ami a két fát élesen elválasztja egymástól.

A magyar fa csúcsán, vagy az ágai között égitestek vannak.

Ez csak a magyar mondákban és díszítőelemekben fordul elő, az indoeurópai népek körében ismeretlen.

Ugyanezt a képzetet megtaláljuk viszont a közép-ázsiai lovas kultúrák népeinél.

A napos-holdas világfa képzete kétségtelenül igen régi alapszimbóluma a táltos hitű népeknek, és egész Közép-Ázsiában és Kelet-Ázsiában mindenütt ismert.

Több mint 2000 éves hun sziklarajzokon már megjelenik a napos és a holdas világfa.

Az avarok szintén nagy jelentőséget tulajdonítottak a világfa jelképrendszerének.

A föld közepéből nő ki, és a koronája az eget tartja fenn.

Az ég fordított üsthöz hasonlóan borul a világra, és a világfa körül lassan forog.

A világfát csak a táltos képes megmászni.

(forrás: Horváth Árpádné)

Égigérő fánk rokonai

Népmeséinkben gyakran feltűnik egy ősi jelkép, az Égbe nyúló fa, mely az égitesteknek és a sárkányoknak a lakhelye.

Nem is gondolnánk, hogy mindennapi történeteinkben milyen ősi motívum őrződött meg.

A magyar kutatók közül sokan foglalkoztak a népmesei elemeink feldolgozásával, legtöbben a szibériai és a török táltos hagyományban találták meg a mi kultuszunk legközelebbi rokonát.

A legteljesebb anyagot Berze Nagy János gyűjtötte össze, aki belevette az ősimezopotámiai hagyományt, ahol az Égbe nyúló fa jelképe szintén megvolt.

A magyar hagyomány

A magyar népmesékben és hagyományokban

a különleges fa gyökere az alvilágba nyúlik, a törzse a mi világunkban van, a lombkoronája pedig az égig ér.

Aki meg akarja mászni a fát, annak baltával kell lépcsőt vágnia.

Ezt nemcsak a mi népmeséink szegény sorsú fiataljai csinálják így, hanem a táltos beavatás részvevőinek is hasonló a vizsgafeladata.

A magas fa megmászásávalbizonyítja be táltos és a népmeséink szereplője, hogy ő képes a különleges feladatok elvégzésére.

A fa egyben az égitestek lakóhelye, ott található a Nap, a Hold és a csillagok, de sokszor ott találkoznak az égitestek anyjaival a hősök, hogy útbaigazítást kérjenek feladatuk teljesítéséhez.

Ősi üzenet

A magyar mesekincs nemcsak Szibériában, Belső-Ázsiában és a török világban maradt fent szinte ugyanabban a formában, hanem a világ egyik legősibb civilizációjában, a suméroknál is megvolt.

A török és azerbajdzsán kutatók szerint a szent fa, vagy az élet fája szoros kapcsolatban áll az Ég kultuszával, melyet talán már kezdetektől imádtak őseink a Sárga-folyótól a Kárpátokig.

Sok sumér szentély oltárán láthatunk szent pálmafákat

, de kedvelt jelkép volt udvarokban és tereken is.

Az ősi fakultusznak hasonló elemei vannak, mint a magyarnak, vagy a töröknek, hiszen összekötötte az Éggel a földi világot.

Arany és ezüst levelei világítottak és ugyanúgy a sumér hitben is ott laktak az égitestek, valamint ott pihentek meg a bolygók.

Eriduban, az egyik ősi városban még himnuszt is költöttek róla.

Az élet fája

A pálmafa a sumérok számára maga volt az élet. Sok vizet tárolt és gyümölcse táplálta az embereket, jogosan tekintették tehát az élet forrásának.

Az ősi kultusz annyiban tért el a hatalmas eurázsiai térségben, hogy minden területen más és más fát tekintettek jelképnek.

Különösnek hangzik, de az azerbajdzsánok a mi karácsonyfánkban is ennek az ősi fakultusznak a továbbélését látják.

Az igaz, hogy fenyőfát csak a 19. századtól kezdtek el állítani, de korábban faágakat és fára utaló jeleket a magyar családok használtak.

Az ősi kultusz máig fellelhető az azerbajdzsán szőnyegeken, de sok helyen, így akár a Krím-félszigeten, akár a közép-ázsiai török világban, de a mongoloknál is a hatalmas, szinte Égbe nyúló fákat szentként tisztelik, legtöbbször szalagokat aggatnak rájuk

és kérik isteneik közbenjárását.

forrás: http://alfahir.hu

Jákob Ildikó szarvasai és tetejetlen fája

Jákob Ildikó dálnoki/maksai óvónőt nem is egy, hanem hat, valahonnét Szkítiából származó csodaszarvas az égig érő fa alá vezette, amelynek ágai körül sétál a nap meg a hold.

A szarvasok patája alá — vannak népek, amelyek a patákat ezüstből valónak tudják — puha gyapjúból lágy aljzatot terített, hogy ezeknek az égi-földi lényeknek fel ne törjék a lába, s akárcsak az égen vagy a meotiszi mocsarakban, otthonosan érezzék magukat.

A ,,tetejetlen fa" pedig a Szarvas csillagkép felé emeli a földi tekintetet, a küllős-kerekes nap aranyló magasságába.

A magyar monda- és hiedelemvilág egy vezérlő,

nyomra vezető, hazát teremtő csodaszarvasról tud

, az ősi keleti népek, kik az evilági szarvasok sokasága között élnek, s kik a csillagképeken is egész szarvasseregletet látnak, mondáikban, népi megjelenítéseikben is több szarvast terelnek.

Jákob Ildikónak kiváló érzéke van ahhoz, hogy a mítoszok, a mesék és mondák archaikus szimbólumait egyetlen szőnyegre terelje.

Erről már akkor bizonyságot tett, amikor szülőfaluja templomának rovásírás töredékét nemezre vitte.

Most hat szarvasa és az életfa, világfa, tetejetlen fa köré, a küllős napkorong alá állva a honfoglalás előtti korok, az ázsiai rokonnépek motívum- és mintakincsét szerkeszti olyan végtelenül és megkapóan egyszerű nemez falikárpit kompozícióba, hogy az egy polgári berendezésű lakás fali képeit és bútorait félretolva teremt fő helyet magának.

A néző szeme odaszalad, ahol ez a nemez van, mert a magyar mondáknak a haza nyomára vezető szarvasa, a tetejetlen, a csodatevő nap magasáig érő fa képzeletét földi dolgainkon felül emeli, s az ember nem csupán néz és lát, hanem elmélkedik és ért, megért.

Érdekes, hogy amíg torjai kolléganője, Lukács Olga nemezkompozícióival a modern érzésvilág elé és efelé tartja a lámpást, addig dálnoki óvónőtársa a archaikus világból hozza át a mába azt, ami ma is világlik.

Én azt is elképzelem, hogy egyszer majd közös kiállításukon is rácsodálkozhatunk babonázóan elbűvölő munkáikra.

(forrás: Háromszék.ro)

Atyaisten, Boldogasszony és Szélanya

Szélanya - Józsa Judit alkotása

Ez a világfa osztja három részre a világot.

A középső világ az általunk ismert fizikai valóság.

A világfa felső része az égiek világ, a jó szellemek világa, ágain ülnek a megszületésre váró lelkek.

Az alsó világ a rossz szellemek világa.

Életfa - Józsa Judit alkotása

Magyar Adorján szerint a Tejút személyesíti meg az Istenszülő Nagyasszonyt.

A született Isten, az Öregisten, Atyaisten, Aranyatyácska.

Eredeti formájában nem azonos a kereszténység istenfogalmával.

Az Isten a Mindenség ura, egyben a Hadisten, akinek lakóhelye a Tejút.

A Tejút egy élőlény volt, ma úgy mondhatnánk, a Galaxis élő rendszer, az Istenszülő Nagyasszony.

Ezt fejezi ki a csodaszarvas, - a kozmikus világot megtestesítő ősjelkép.

Kalemandra alkotása

(Más nép mitológiájában is találkozhatunk az ős-ős Istenanyával, aki szüli a Teremtő Istent, aki azután teremti a világot.)

Az ősanya-istennő Eneth nevét, ami ünőt, szarvasünőt jelent Kézai Simon korabeli írása őrizte meg.

A regösök az ősvallás szertartási énekesei is voltak, a csodaszarvas papjai, a mágikus szavak őrzői.

A rege szavunk eredetileg bűvölést, bűvös mondást jelentett.

A REGös kora REGgel révült, amikor RÉ felkelt.

„Napot láttam én felkelni, hej regélök, regélök…”

A magyar mitológia központi alakja a Boldogasszony.

Eredeti neve nagy valószínűséggel a babbalehetett. (Csíksomlyói búcsú előtt hajnalban megnézték a felkelő napot és imádkoztak a Kis-Somlyó (sólyom) hegyén. Úgy tartották a Nap a babba, benne van babba.)

Az ősmagyar Babba, a „születést adó” és a sumér Bau, az „élelemadó” alakja mára összemosódik Szűz Mária alakjával.

A Boldogasszony „ez világnak megépítő asszonya”, „Föld édesanya”.

Ünnepei fennmaradtak, ő biztosította a születést, a termékenységet – gyümölcsoltó Boldogasszony-, az aratást – Sarlós Boldogasszony, a betakarítást – Földanya ünnepe – és a gyógyítást – gyógyító Boldogasszony -, segített az élet minden területén.

A csengersimai kazettán Nap, Hold, és Szél.

A harmadik fő alak a magyar mitológiában Szélanya,

aki a világfa ágai között lakozó öregasszonyként ábrázolt alak, aki a szeleket engedi ki barlangjából.

A Szél a Szent Szellem csillaga, a Hajnalcsillag, a Vénusz régi magyar neve.

A fennmaradt források egyik változata szerint tehát

a hármasság az Öregisten, a Boldogasszony és a Szélanya (Vénusz).

Nap, Hold és Hajnalcsillag

A másik változat szerint a hármasság a Nap, a Hold, és a csillag (Vénusz).

Nap anya - Józsa Judit alkotása

Hold anya - Józsa Judit alkotása

Eszerint a változat szerint az emberek édesapja a Nap, „költőileg megszemélyesítve a Napisten, Napkirály”, regebeli édesanyja maga a Föld, azaz megszemélyesítve a Földanya, vagyis Tündér Ilona, más néven az Élet Anyja.

Magyar Adorján szerint égi őseink a Nagy Égisten, a Nagy Boldogasszony, Napisten (Magor), a Hadúr (Hunor), Ilona Földistennő, Hold és Vízistennő.

Hasonló leírást találunk az Oguz Name, VIII. századbeli

mongóliai rovásírásos türk feliraton:

„Egy napon, amikor Oguz Tengrihez (az Ég Urához) imádkozott, az égből földre szálló csodálatos kék fényt pillantott meg, amely vakítóan világos volt.

Oguz a fény közepén egy tündöklően gyönyörű leányt (tündért?) vett észre.

Megszerette és magával vitte.

Három gyermekük született: az elsőnek Nap lett a neve, a másodiké Hold, a harmadiké Csillag.”

Cey-Bert Róbert Gyula írja a Hun-magyar ősvallás című művében:

„ … az égbolt misztikus jelentéséhez kötötték az istenfogalmakat, … jelképes értékrendszerében az „Ég Sátrában” maga az Ég Ura lakott, amelyben helyet foglalt a jobb oldalán a Nap, a bal oldalán a Hold.

… Az egyisten hit természetesen nem zárta ki az Isten mellett a legfontosabb szellemi lények tiszteletét.”

A fényt az Isten egyik alaptulajdonsága megnyilvánulásának tekintették, amely a Nap fényén keresztül jelképezi Isten fénytermészetét.

A Hold az Isten éjszakai megnyilvánulási formája, változó fázisainak nagy jelentőséget tulajdonítottak.

Az esthajnalcsillag az újjászületés transzcendens fogalmát, a hajnali és alkonyati eget jelképezte.

A Napot arany, a Holdat ezüst, a (Vénuszt) Hajnalcsillagot a réz jelképezi.

Meséinkben a hős arany-ezüst-réz várakban jár, arany-ezüst-réz erdőn megy keresztül.

A babiloni határkövekre a Nap, Hold, Vénusz (Csillag) szent háromságának jeleit vésték.

A csillagot ábrázoló sumér képjel jelentése dingir, azaz tündér, illetve Isten. dingir> tenger> végtelenség ura, azaz Isten.

Tündér Ilona

Régi csillagneveink szerint tündér volt ősvallásunk isten asszonya.

(Tündér Ilona)

Tündér Ilona – Józsa Judit alkotása

A Kis Göncölt Tündérasszony csillagának, Tündérasszony palotájának, illetve Nagyboldogasszony csillagának, Nagyboldogasszony társzekerének nevezték. Tündérek járták lélekvezetőként a Tejutat, amit Tündérútnak hívtak.

A Tejút-hasadék mélye a Hattyú csillagkép farkánál a Tündérek fordulója, a Tejút-hasadék nyílása a Tündérek tánca, a Szíriusz csillag a Tejút másik végénél a Tündérfő.

A magyarok ősvallása szerint a Szíriusz bolygóról, azaz a Tündérfőről származunk, Atilla királyunk a Tündérasszonyhoz imádkozott.

Csillagszármazásunk, tündérvallásunk, tündérszármazásunk tehát kétségtelen.

Egyes mesékben a hőst az ott lakó Szél (Vénusz), a Hold és a Nap anyja segíti útján. (Eszerint az ősszülő lenne a Szél, szülöttei a Napatya, és Holdanya?)

Végül is a Tejút-anya részei.

A nap kultusza

Az égitestek közül a Nap kultusza jelentős volt a szkítáknál, a hunoknál és a török népeknél is.

Kalemandra alkotása

Megünnepelték a Nap felkeltét és a napéjegyenlőségeket, napfordulókat.

Őseink kötődése a Naphoz szorosabb volt, mint manapság, a fény jelentette számukra az életet és az igazságot.

A kereszténységben a Nap Jézus Krisztusnak lett a jelképe (Sol invictus), aki a "világ világossága" (Jn 12,8) és "felkelő Napunk a magasságból" (Lk 1,78).

Mai napig az úrmutatóban a sugaraival a Napistent láthatjuk, sőt a fekvő holdalak a Vénusz jelképe.

Napisten – Sol – madara a SÓLyom.

Mai keresztény szertartás az úrnapja.

Az Úrnap fő eseménye a körmenet, amelyen körülhordozzák az oltáriszentséget. A körmenet útvonala mentén négy oltárt állítanak fel az ott tartandó rövid szertartás (evangélium-éneklés és áldás) céljára.

Jankovich Marcell Jelkép-kalendáriumában írja:

E sajátosságok arra vallanak, hogy a „szentostya” útvonala a Nap éves pályáját jelképezi, amelynek csúcspontján a Nap épp anyja, a Tejút „karjai közt” tartózkodik.

Úrnapja ebbe az időszakba esik.

A virágszőnyeg (másutt illatos füvek) és a díszítésre szolgáló zöldágak varázserejű szentelményeknek számítottak.

Régen betegség és villámcsapás ellen varázsoltak velük. (A tűzszertartás növényeiről a 117. oldalon olvashat)

A Nap földi jelképe a Fehér Ló.

Gyallai Domonkos írt tanulmányt a fehér ló fontos szerepéről a székely hagyományban.

…”A székelyek a fehér lóhoz szorosabb kapcsolatban levőknek hitték magukat, mint más népek.

Más népek is … tisztelték a fehér lovat, de a székelyek állatősüknek hitték azt. … a régi népek hitében a Nap földi jelképe volt.

A (székelyek) a Nap fiainak hitték magukat.”

A kelta Fehér Ló hava a nyári napforduló magyar Napisten havával megegyezik.

Az ősök

Őseink életében jelentős szerepet játszottak az elhalt ősök, kiknek lelke hitük szerint jószelleme volt leszármazottainak.

Tiszteletükkel függött össze az állandóan égő nemzetségi tűzhely, a különféle temetkezési szertartások és az emléktorok.

Róluk emlékeztek meg őseink tűzre vetve az étel első darabját és az ital első cseppjét.

A sötétség hatalmainak őseink hite szerint az igazi ideje az éjszaka.

Elűzésük legjobb fegyvere a Nap megidézője, a melegítő és világító tűz, amiben őseink tanyáznak, - mint Napszikrák – ezért nem szabad a tűznek kialudni. (Az örökmécses rítusa innen ered.)

A tűzhely körül foglaltak helyet a családi és nemzetségi jelképek, melyeket Szent Gellért „szkíta bálványoknak” nevezett.

Ezeket a mély értelmű és éltető szimbólumokat alacsonyította le a „kultúra” tűzimádássá és bálványimádássá.

A család őseinknél annyira megbonthatatlan egység volt, hogy az a túlvilágon is folytatódott.

Őseink szerint az égi hatalmak nem mások, mint az ősök szellemei.

A nagycsalád munkamegosztása hitük szerint a túlvilágon is folytatódott, a férfiak a Nap és a Hold pályájával törődtek, az asszonyok az élet vízére és a születendő gyermekek lelkére ügyeltek.

Fontosak voltak még a hely szellemei.

Úgy tartották, hogy a földeknek, hegyeknek, folyóknak, forrásoknak saját szellemeik vannak. Sőt, a fáknak, növényeknek, állatoknak is voltak különleges szellemeik.

A betegséget ártó szellemek, azaz démonok okozták, a fontosabbaknak külön nevük is volt.

Például: guta okozta az agyvérzést, nyavalya az epilepsziát, gyík a torokfájást, fene a daganatot.

Ez a hit több keleti népnél is megvan. A gyógyító eljárásoknak ezért is volt démonűző jellegük, továbbá védő amuletteket, tárgyakat használtak erejük megtöréséhez.

A perzsa krónikák szerint a hun táltosoknak különleges csodaköveik voltak, amelyekben hatalmas energia halmozódott fel. Voltak esőt és vihart hozó köveik, de voltak gyógyító köveik is.

Végezetül álljon itt az általam tartott táltos-szerek, rendezvények kezdetén elhangzó áldáskérő dobos ima.

„Környülálló szent fáink,

fentül való Napatyánk,

antul való Földanyánk,

közbül futó vizek, erek,

közbül fújó szellők, szelek,

őseink, a jószellemek,

ide figyelmezzetek!

Azért jöttünk össze …… Segítsétek szerünket, áldásotokat kérjük.

Magyarok Istene! Áldd meg a jószándékú emberek összejövetelét!”

Áldozati üst

Az ősi vallásban az áldozati üstnek fontos meghatározó szerepe volt.

A vallásos élet az áldozati üst szakralitására és szertartásos használatára épült.

A bronz áldozati üst a hun régészeti kutatások legjellegzetesebb és legősíbb azonosító lelete, amelyek megjelentek már több mint 2500 éves sziklarajzokon.

A hunok az áldozati üstöt az égbolt, az Ég Ura világ tükörképének, szakrális jelképének tekintették, amelyben megtörtént az áldozati étel megszentelése, átváltozása, újjászületése, biztosítva a kapcsolatot az égi világgal.

(Jelképesen fennmaradt ez a rítus a mai vallásban az áldoztató kehelyben az Úr testét jelképező szentostyával, illetve a vért jelképező borral vesznek részt a közös áldomásban.)

forrás: http://rovasjavas.freewb.hu

Ősapáink Varázslatos Világfája

A magyar mitológia világfelépítésében központi helyen van a világfa, az égigérő fa, vagy tetejetlen fa.

„Az égigérő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyar területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk.” írja Kiszely István Az ősmagyarok hitvilága című munkájában.

A világfa összeköti az Eget és Földet, Tetején az Ég Ura, jobboldalon a Nap, baloldalon a Hold, ágain az ősök és a megszületésre váró lelkek ülnek.

A világfa középső része a látható világ, az emberek, állatok, növények, ásványok világa.

A magasra nőtt, tekintélyes fákat szentnek tekintették, tisztelték, köré telepedtek. Innen eredhet a fa-lu kifejezés.

A hajlékot tartó középső erős oszlopot istenfának nevezték. Szereket gyakran szent fák alatt, vagy körülötte tartottak

Forrás: http://rovasjavas.freewb.hu/

Szerző: Attila Fehér Táltosa Dobkör

Égigérő fa, világfa, életfa